Balszemmel 270.

Csomagold vissza a bőröndöket!

Csomagold vissza a bőröndöket! - mondta egy szocialista képviselő a feleségének. Még nem megyünk. Legalábbis vissza a hatalomba, még nem. Pedig már minden olyan jól nézett ki. A nyugati liberális sajtó nekirohant Orbánnak. Beharangozták az államcsődöt, amiről pedig igazából senki sem tudja, hogy mi az. Az amerikai nagykövet naponta öntötte átkait a magyar miniszterelnökre, mit sem törődve a diplomáciával, meg a kultúrával úgy általában. Amikor a német kancellár is azt mondta a rádióban, hogy neki sem tetszik minden, nos, akkor a szocliberális potentátok feleségei már kezdtek bejelentkezni a nevesebb fodrászszalonokba, hogy a nagy pillanatban teljes szépségükben pompázhassanak.

Csomagold vissza a bőröndöket! - mondta a szocialista képviselő, akit a jó Isten olyan tulajdonsággal áldott meg, ami ritkaságszámba megy szocliberális körökben: realitásérzékkel. Tetszik, nem tetszik, de tény: nyugat nem akarja Orbán fejét venni. A nyugat benne van a szuaréban, ezért úgy gondolja, hogy mindent szabványosítani kell, s akkor talán meg lehet menekülni. A második világháborút a németek jó sokáig elhúzták azzal, hogy nem ezerféle csavart gyártottak, hanem csak egyet, s az jó volt mindenhez, tankhoz, repülőhöz, ágyúhoz. Szóval járjon mindenki esze az IMF-csavarra, és minden OK lesz. Vagy lehet, hogy OK lesz. Majd kiderül.

Orbán azonban, aki az egykori szocialista Magyarországon nőtt fel, tudja, hogy a szabványosítás jó lehet, de az uniformizálás speciel nem. Ö ebből az utóbbiból nem kért, és felvázolt egy magyar utat, amely alapjaiban nem mond ellent a nyugati receptnek, de mégis csak más. Az EU és az IMF nem egyezhetett ebbe bele olyan könnyedén, mert még ragadós lenne a magyar példa. Képzeld el, mi lenne ebben a válságos világban, ha mindenki a maga feje után menne? Úgyhogy beindult a politikai gépezet, ami nagy reményekkel töltötte el a szocliberális köröket.

Orbánnak azonban megsúgta valaki, hogy liberális szitkozódások ide, amerikai támadások oda, legyen nyugodt! A nyugat értékeli az elmúlt másfél év teljesítményét. A magyar gazdaság bajban van. De mit monda Jézus az írástudóknak és a farizeusoknak, midőn elébe vezették a házasságtörésen kapott asszonyt? Aki közületek nem bűnös, az vesse rá először a követ. Nos, az európai kormányok nem nagyon dobálózhatnak kövekkel, ha egyáltalán maradt még.

Csomagold vissza a bőröndöket! - mondta a képviselő, kipillantva az utcára. Te, ez az Orbán pont azt teszi, amit várnak tőle: kézben tartja a szociális konfliktusokat. Budapesten nincsenek százezres rendszerellenes tüntetések, mint Athénban, és az elégedetlen tömegek nem vívnak utcai harcot a csendőrökkel, mint Bukarestben. Te, mégis, mintha tömegek vonulnának az Andrássy úton! Mit kiabálnak? Éljen a kormány?

Köztisztasági vétség

A Balszemmel túl ismert fórum ahhoz, hogy a Munkáspárt 2006 ügyes-bajos dolgaival foglalkozzunk. De mivel a tekintetes polgári bíróság egykor úgy döntött, hogy az ő rövidítésük „Munkáspárt", ami a bíróság szerint abszolúte nem hasonlít a mi Munkáspárt nevünkre, nem hallgathatunk, ha valamivel bennünket is hírbe hozhatnak. Nos, a Munkáspárt 2006 le akart húzni egy bőrt a múlt hétvégi tüntetésekről, és a Kossuth térre vonultak, összes szövetségesükkel vagy húszan, hogy meghirdessék népszavazási kezdeményezésüket. Miről? Az alkotmányról és a Munka Törvénykönyvéről. Nos, gyanítom, hogy az alkotmányról nem lehet, a másikról meg, sajnos, nem érdemes. A Munka Törvénykönyve ügyében ugyanis pont azok adták fel a harcot, akiknek az élvonalban kellene állniuk: a szakszervezetek.

Na, de nem ez a csattanó. Vajnai úrék egy kicsit anyázták a kormányt, a jobboldalt, megfenyegették a magyar politikát, hogy jön a Nagy Testvérük, az Európai Baloldali Párt, és akkor lesz itt nemulass. S, innen következzék szó szerint az MTI híre: „A párt elnöke ezután aprópénzt szórt a Kossuth téri parkolóba, ahová a békemenet felvonulóit várják. Elmondása szerint ezzel akarják támogatni „a Fidesz fizetett bértapsolóit". A rendőrség felszólította Vajnai Attilát, hogy szedje össze a szétszórt aprópénzt. A párt elnöke ezt nem tette meg, ezért köztisztasági szabálysértés miatt rendőri intézkedés történt és felvették az adatait." No comment, illetve egy. A polgárpukkasztás politikai műfaj. De az osztályharctól, a dolgozók igazi érdekeiért való következetes küzdelemtől olyan messze van, mint Makó Jeruzsálemtől. Az aprópénzes PR-fogásokat, és általában a polgárpukkasztást éppen azért találták ki, hogy ne kelljen harcolni.

Balszemmel 269.

A béred tőled függ

Most már dőzs! - mondaná Hofi Géza. Aki nem örül 93 ezer forint minimálbérnek, vagy netán nem tud megélni belőle, az nem érdemli kormányunk szerető gondoskodását. 93 ezer forint végül is a mai árfolyamon 290 euró körül van. Igaz, pár hónappal ezelőtt ez megért volna 314 eurót is, de azért a pár euróért ne csapjunk nagy hűhót. Ezért a pénzért kormányunk kitette a lelkét. Még az Országos Érdekegyeztető Tanácsot is felszámolták, csak hogy a kormány dönthessen a sok akadékoskodó helyett. De azért van itt valami. Nem tudom, hogy tudod-e, hogy a munkabér nem a kormánytól, még csak nem is a munkaadótól függ. A munkabér Tőled függ, a munkavállalótól, a munkástól, a dolgozótól. Ha harcolsz a magasabb bérért, van esélyed, hogy megkapod. Ha nem, magadra vethetsz. A dolgozó tömegek egyelőre nem voltak képesek Európában egységes béreket, még egységes minimálbéreket sem kiharcolni. Törvényileg meghatározott minimálbért az unió 27 országából húszban alkalmaznak. Az európai minimálbérek meglehetősen nagy skálán szóródnak: míg Bulgáriában minimum 123 eurót kell fizetni a dolgozóknak, addig Luxemburgban minimum 1758 euróba kerül egy munkavállaló. Hát mit mondjak: ég és föld! Legyünk őszinték: ezért a 93 ezer forintért politikailag a magyar dolgozói társadalom alig tett valamit, mondhatnák semmit se. Dolgozni sokat kell érte. de küzdeni annál kevesebbet. Éppen ezért annyit is ér. 93 ezer forintból nem lehet tisztességesen megélni, rezsit fizetni, gyereket nevelni. Szóval, ha többet akarsz... De ezt Te is tudod!

Beleborzadok

Nem szeretnék az ellenség helyében lenni. Manapság persze nehéz eldönteni, hogy ki az ellenség és ki a barát. De mondjuk, hogy az ellenség az, aki ellen fenntartjuk remek kis hadseregünket. A magyar katonának már eddig a hire is elég volt, hogy a gaz ellenség megfutamodjon, de most már pláne nem kell tartanunk semmitől. Új korszak kezdődött 2012. január elsejétől az önkéntes tartalékos rendszer fejlesztésében, hiszen megindult a nem őrzés-védelmi feladatokra felkészítendő állomány felvétele - mondotta a nemrég megalakult MH Hadkiegészítő és Központi Nyilvántartó Parancsnokság (MH HKNYP) parancsnoka, Vanyur Tibor ezredes. Aztán elmondta, hogy egyelőre nehéz pontos adatot mondani a jelentkezők számáról. Ezt már végképpen nem értettem. Mitől nehéz? Olyan sokan vannak? Netán a szomszédból felvett újdonsült magyar állampolgárok is jelentkeznek, és nehéz eldönteni, hogy ki még szlovák, és ki már magyar? Nehogy már szlovákok szolgáljanak dicső hadseregünkben! Aztán láttam néhány fotót. Te, én nem értem, hogy miért kell nekünk demokrácia címén államtitkokat kifecsegni? Te, hogy ki mindenki nem jelentkezett! Szerencsétlen tornából felmentett állás nélküli értelmiségi, az ötvenes éveinek végén járó, elhízott egykori továbbszolgáló. És még sokan mások, akiket persze bizonyosan foglalkoztat a haza védelme, de jelenleg speciel nincs állásuk, egzisztenciájuk, normális életük. Ha belegondolok, hogy a kormány elgondolása szerint nekik kellene megmenteni bennünket árvíztől, hótól, földrengéstől, netán a külső ellenségtől, beleborzadok.

Busz-nagyhatalom lehetnénk

Fantasztikus hírrel szolgált a Magyar Nemzet a múlt héten. Csaknem egyéves kényszerszünet után márciusban folytatódhat a kompozitkarosszériás autóbuszok gyártása a NABI kaposvári gyárában. Töredelmesen bevallom, hogy sem a kompozitkarosszériás buszokról, sem a NABI-ról nem hallottam. Utánanéztem. Nos, a buszkarosszériákról ezentúl se tessék kérdezni, mert nem lettem okosabb. A NABI-ról azonban most már tudom, hogy ez a North American Bus Industries, azaz Észak-Amerikai Autóbusz Gyár rövidítése. A NABI története még 1977-ben kezdődött, voltaképpen magyar ötlet alapján magyar szellemi részesedéssel. A magyar partnert úgy hívták, hogy IKARUS, és évi 13-15 ezer autóbuszával a világ legnagyobb gyárai közé tartozott. A mostani magyar-amerikai cég 100 darab városi buszt gyárt, s mintegy száz embernek ad munkát. Ja, igen, egy másik cikkben olvasom, hogy a Budapesti Közlekedési Vállalatnak 1367 autóbusza van, ebből az idén 222 darabot leállítanak, mert ha nem állítanák le, szegénykék útközben kimúlnának. Nem tudom, hogy a világ más részében el lehet-e adni magyar buszokat, de kis hazánkban egy helyreállított buszgyár hosszú évekre piacra találna. Hiszen nem csak Budapesten járnak buszok. Kezdetnek évi 5-6 ezer busz, 8-10 ezer dolgozóval? Tisztelt uraim, ott a kormányban és a parlamentben, a sok badarság helyett nem lenne célszerű inkább ezzel foglalkozni?a

Balszemmel 268.

Önbecsülés nélkül

Nagyon nem szép dolog, hogy az Egyesült Államok beavatkozik a magyar belügyekbe. Kifejezetten udvariatlan és sértő, ha az amerikai nagykövet nyilvánosan, netán a sajtóban bírálja a fogadó ország kormányát. Dehát ez Amerika! A farkastól nem lehet számonkérni, hogy te miért vagy olyan, mint a farkas: ragadozó, falánk, kegyetlen. Ilyen, mert ö a farkas. Az igazi kérdés az, hogy mi hogyan reagálunk a farkasra, azaz az amerikai beavatkozásra? Arra, amit a Népszabadság, a 168 óra, az ATV és általában a szocialista-liberális körök az elmúlt hetekben tesznek, egy szó van csak: undorító. Nem csak egyetértenek az USA, az IMF követeléseivel, de helyt adnak olyan figuráknak, mint az egykori nagykövet Mark Palmer, vagy Charles Gati, akik nem kevesebbre szólítanak fel, mintsem, hogy döntsétek meg erőszakkal a kormányt! A magyar történelemben mindig voltak szemét emberek. Kik a Habsburgoknak árulták be Rákóczit vagy Kossuthot, kik Hitlernek adták oda az országot. S, ne tagadjuk, olyanok is voltak, akik a szovjetek nagyhatalmi érdekeit tekintették magyar érdeknek, és az internacionalizmus jegyében kiszolgálták őket. Ma a globalizmus jegyében lökik oda Magyarországot a nyugati tökének. Szemét emberek, gerinc és önbecsülés nélkül. A kormányokat le lehet váltani, sőt, le kell váltani, ha kárt okoznak. De egy vezérelv lehet csak: mit akarnak a magyar emberek?

Facsemete és forradalom

A Szabadság múlt heti számában sokan felfigyeltek a szokatlan hírre: Popa Gyuri bátyám facsemetéket ajándékozott egy egész falu iskolásainak és óvódásainak. Jó lenne, ha követnénk példáját. Lehet, hogy egy-egy párttagunk külön-külön nem képes erre, de egy-egy megyei vagy városi szervezet egészen biztosan. S egyébként sem a facsemetén van a hangsúly. Sok minden olyan dolgot lehet tenni, aminek nincs köze a napi politikához, de világossá teszik a Munkáspárt szándékait. Ha kis dolgokban segítünk, az emberek számítani fognak ránk nagy dolgokban. Sok ember kerül manapság kilátástalan helyzetbe. Sok ember érdeklődik manapság a Munkáspárt iránt. Nos, e két dolog összefügg. Jön a középkoron már túl lévő mérnök, aki nem tud elhelyezkedni. Jön a kőműves, akit nagyon konkrétan sújt az építőipar válsága. A faluban senki sem épit, ahhoz meg már öreg, hogy az EU-ba menjen. Jön a középkorú vállalkozó, aki nem tudja, mibe fogjon, mert nincs is mibe. Gyors megoldást várnak tőlünk, munkát, piacot, jövőt. Ezt biztos nem tudjuk adni. De mi meghallgatjuk az embereket egy olyan világban, amikor a hatalom, a parlamenti politika egyáltalán nem kíváncsi a nép hangjára. De tudunk adni mást is. Hitet, meggyőződést, közösségi kereteket a harchoz. A facsemete, nos, bármely furcsa is, így visz bennünket közelebb a forradalomhoz.

Gáz van!

Gáz van! Igen, gáz van, mert előbb-utóbb nem lesz gáz. Magyarországnak mielőbb új hosszú távú szerződést kellene kötnie az orosz Gazprommal az orosz gázszállitások jövőjéről. Ez nem megy egyik napról a másikra, és mivel hosszú sor áll az orosz gázért, a végén még hoppon maradhatunk. Gázt ugyanis Amerikából nem lehet venni. Egyébként máshonnan se. De sajnos, gáz van, úgy általában is a magyar-orosz viszonyban. Pedig a kormány a kezdet kezdetén remek terveket vázolt fel. Ha meg is csinálta volna, ma az orosz reláció pénzügyi és politikai könnyebbséget jelentene a válság kezelésében, és némi ellensúly lenne a durva amerikai nyomással szemben. Történtek persze jó dolgok, mondjuk, a Tolsztoj Társaság létrehozása kiváló ötlet. Néha azonban úgy tűnik, hogy a magyar külpolitika nem tudja, hogy mit akar. Rosszul reagálnak, vagy ha jól is, többnyire elkésve. Egyszerre rosszban lenni Amerikával és Oroszországgal, nem túl szerencsés.

Elgondolkoztam magamban. Oroszországnak márciusban új elnöke lesz. Felkészült-e a kormány az „új elnök fogadására"? Van-e már hivatalos kapcsolat a Fidesz és az Egységes Oroszország párt között? Mi, munkáspártiak ugyan nem szeretjük Putyin pártját, de ők vannak hatalmon. Leült-e már a miniszterelnök a budapesti orosz nagykövettel? Fogadott-e bárkit is a velünk foglalkozó orosz szakemberek közül, akik befolyásolják a Kreml gondolkodását? Köszöntötte-e bárki is a magyar vezetők közül minden oroszok patriarcháját a pravoszláv karácsony alkalmából? Képesek-e a kormányhoz közel álló lapok legalább objektív tájékoztatást adni Oroszországról? Bár ezekben a hideg időkben a meleg hangú tájékoztatás is jól jönne. Tudunk-e két barátságos szót mondani az euro-ázsiai szövetségre tett orosz javaslatról? Lobbizunk-e már az orosz politikai elitben? Vannak-e barátaink Putyin környezetében? Értjük-e, hogy az orosz vezetés egy új Oroszországot akar a világnak mutatni a 2014-es szocsi olimpiával? Tud-e a hivatalos Magyarország részt vállalni e törekvésben? Remélem, hogy mégsincs gáz, mármint politikai, és akkor lesz gáz, mármint földgáz.

Balszemmel 267.

Nem nevetünk

A mai ínséges világban sokan töltöttük az év utolsó napját a televízió előtt. Sok mindent lehetett csinálni. Rágcsálni a TV előtt a karácsonyi bejgli maradványait, belekóstolni a szomszédasszony kocsonyájába, jókat bosszankodni, szidni a színészeket, a politikusokat, meg egymást. Egy dolgot speciel nem lehetett tenni: nevetni. Az M1, azaz a fő állami televízió műsora inkább hasonlított egy húsvéti misére, mintsem egy szilveszteri kabaréra. Volt itt minden, magyar himnusz, székely himnusz, szózat, csak humor nem. A szocliberális tábor az ATV Sas-kabaréjában élte ki magát. Humornak álcázták ízetlen tréfáikat, a kormánypolitika útszéli bírálatát. A politikailag köztes csatornákon pedig valamilyen zavaros keverék volt Hofiból meg egyéb retrómüsorokból és a nagyon is mai igénytelenségből, tehetségtelenségből, provincializmusból. Szóval, nem nevettünk.

Egykor valóban lehetett nevetni szilveszterkor. Az emberi gyarlóságokon, a politikai élet csacskaságain, önmagunkon. A televízió, a rádió, a színészek igyekeztek mosolyt csalni az arcunkra. Tehetségesek voltak, tudtak nevettetni. De könnyedén nevettünk azért is, mert ha voltak is gondjaink, biztosak voltunk benne, hogy az újévben igy vagy úgy, de megoldódnak. Mostanság nem nevetünk szilveszterkor. Biztosan tudjuk, hogy az életünk január elsején sem lesz jobb. S bármit is ígérjenek a parlamenti pártok, a kormányok, senki sem lóg segíteni.

Szocliberális feljelentés

Te, ezek nem változnak, régen Moszkvában jelentették fel ellenfeleiket, most meg Washingtonban és Brüsszelben! Régi ismerősöm mondta ezt nekem a szocliberális értelmiség egyik felkapott személyiségéről. Ismerősöm pár éve még a budapesti Orosz Kulturális Intézet igazgatója volt, de a szovjet időkben ott dolgozott, ahova az ilyen feljelentések befutottak. Megvolt a véleménye a magyar értelmiségről. Miről jutott ez eszembe? Nos, karácsony előtt a Népszabadság közölte le az amerikai külügyminiszter levelét, amelyben nem kevesebbet kér a magyar miniszterelnöktől, minthogy változtassa meg a magyar törvényeket az amerikaiak szája-íze szerint. A Népszabadság szinte élvezkedett, a mögötte álló szocliberális köröket egyáltalán nem zavarja, hogy az amerikaiak otromba módon beavatkoznak belügyeinkbe. Sőt, büszkék arra, hogy amerikai barátaik őket támogatják.

Amerika erős, befolyásos ország. Sokféle amerikai szervezet működik kis hazánkban, a nagykövetségtől kezdve a CIA, az FBI, a Pentagon képviseleten át az üzleti világig. A fó erejük azonban nem ebben van. A tőlük jövő külső impulzusok mérgezöek. dc még nem halálosak. Csakhogy a mérget az amerikaiak szocliberális barátai egyenesen a magyar társadalom vérkeringésébe juttatják. Tévedés azt hinni, hogy Magyarországnak tesz jót az, aki egy külföldi hatalomhoz rohan honfitársait feljelentgetni. A csatákat itthon kell megvívni, a saját népünket kell meggyőzni, nem más országok közvéleményét. Árulás ez is. Saját értékeinket áruljuk el. Önbecsülésünket adjuk fel. Magunk állítjuk ki a szegénységi bizonyítványunkat.

Szeretném leszögezni, hogy az Orbán-kormány tőkés kormány, s mint ilyet, nem védem. Dc becsületükre legyen mondva, a nemzeti érdek képviselete számukra nem merül ki abban, hogy újévkor eléneklik a Himnuszt, és előtte elszavalják a Szózatot. Jól vagy rosszul, ügyesen vagy ügyetlenül, de megkísérelnek ellensúlyokat találni az egyoldalú amerikai függösséggcl szemben. A szocliberális tábor meghajol az Egyesült Államok, az IMF előtt. A Tom Lantosok világa ez, ahol nincs magyar érdek, csak valamilyen globalista, világpolgári érdek.

Nemzeti provincializmus

Provinciálisak vagyunk, műveletlenek, dc nagyképűek. Az észak-koreai vezető, Kim Dzsong Il halálakor felhívott az egyik internetes újság munkatársa. Maga találkozott vele, mesélje el, mi ott a helyzet? - kérdezte. Nézze, válaszoltam, sajnos, nem találkoztunk. Biztos? Biztos, erre azért emlékeznék. De a KNDK számos felső vezetőjét személyesen ismerem, többször voltam ott, mint bárki: a magyar politikusok közül, szívesen elmondom, hogy mi is a valóság. Az nem kell! - mondta a tudatlan emberek magabiztosságával, és letette a telefont. Én nem szólhattam, viszont olyanok adtak hosszú nyilatkozatokat, cáfolhatatlan értékeléseket, akik soha sem jártak Észak-Koreában, s tudatlanságuknál csak kommunista-utálatuk a nagyobb.

A magyar diplomácia „ismét kitett magáért". A külügyminisztérium a bécsi magyar nagykövetség alacsonyrangú munkatársát küldte el a megemlékezésre. Összehasolításképp mondom el, hogy az osztrák köztársasági elnök elküldte az elnöki iroda képviselőjét, az osztrák külügy pedig a területileg illetékes főosztály vezetőjét. Nem sok, de sokkal több, mint amit Magyarország tett. Ők sem kedvelik a koreai rendszert, de tudják, hogy az utcán nem illik köpködni. A diplomáciában pláne nem.

Balszemmel 266.

Síró bankok

Egészen megsajnáltam az Erste Bankot, és vele együtt a többit is, amikor a főnökük elsírta magát az InfoRádióban, hogy milyen komoly veszteségeik vannak a bankoknak. Mert ugye, itt van a banki különadó, a dcvizahitelesek végtörlesztése, amit ez a csúnya kormány kitalált, és úgymond, a bankoknak kell lenyelni. A bankok ezért kevesebb hitelt fognak adni, bezárnak egyes fiókokat, embereket bocsátanak el, akikkel természetesen végtelenül együtt éreznek, de mossák kezeiket. Szóval, én szétzavarnám ezt az élősködő bandát úgy, ahogy vannak. Az elmúlt húsz évben a bankok megszállták a magyar élet minden területét. Tegyük hozzá, hogy a mindenkori kormányok segédletével. A kormányok tették kötelezővé, hogy a fizetéseket bankszámlára utalják, ha tetszik, ha nem. Korlátozták a készpénzfizetési lehetőségeket, vagyis megint csak arra kényszeritettek, hogy vegyem meg a bank, mint egy pénzügyi üzem termékét. Ránk erőltették a hitelkártyákat, amelyek kényelmesek, de mértéktelen fogyasztásra ösztönöznek. A kormányok megadták a lehetőséget a bankoknak, hogy devizában adjanak az embereknek lakáshitelt. Ez másutt az EU-ban főben járó bün, itt, a gyarmaton a bankok ezt a lehetőséget is megkapták. A bankok jogot kaptak arra, hogy egyoldalúan felbontsák az emberekkel kötött szerződéseket, ha nekik ez így jó. Az egész magyar önkormányzati rendszer is a bankok, ráadásul külföldi bankok ellenőrzése alá került. A bankok százmilliárdokat tettek zsebre abból, amit mi fizettünk.

Ha nem tudnád, elmondom neked, hogy mindent mi fizetünk meg. Kilószámra küldik a leveleiket, mi fizetjük. Luxus helységeket tartanak fel, dolgozóik többszörösét keresik a magyar átlagjövedelmeknek, ne feledd, a mi pénzünkből. Ha a saját pénzed akarod kivenni, felvételei dijat fizetsz. Mit kapsz cserébe? Elsősorban kiszolgáltatottságot, függőséget. Lassú, udvariatlan, személytelen kiszolgálást. Azért, amit egyes bankok dolgozói megengednek maguknak velünk szemben, Berlinben vagy Bécsben már kivágták volna őket. Nálunk lehet, a gyarmatokon vagyunk, a csóró magyar úgyse nagyon válogathat. Magyarország pénzügyi rendszerét bün volt a külföldi bankokra alapozni. Állami bank kell, a pénzt pedig nem külföldről kell behozni, hanem idehaza kell az iparban, a mezőgazdaságban, általában a termelő szférában megtermelni.

Nem kérünk Lafontaine tanácsaiból!

A múlt héten megszólalt Oskar Lafontaine, sőt, egyenesen üzent az európai munkásoknak. Ki másnak is üzenhetne a német polgárság e neves személyisége, aki politikai életében volt már a német szociáldemokraták vezére, sőt a pénzügyminiszter is? Gondolom, egyetértesz, hogy a tőkés világ egyik vezető hatalmában nem lehet akárki a pénzügyek gazdája. Lafontaine nem is akárki. A szocdemckkel összeveszett, döntően azért, mert két dudás nem fér meg egy csárdában. Ha meg többen is vannak, valakinek mennie kell. Éppen akkor ment, amikor a német Die Linke, azaz Baloldali

Párt próbálta magát szalonképessé tenni a német töke előtt. Gyanúsak voltak, hiszen az egykori NDK területén van a bázisuk, és akad egy-két régi káder is közöttük. A Baloldali Párt azonban kellett a német burzsoáziának, mert a klasszikus szociáldemokraták nem tudták az egykori kelet-német területek egyre elégedetlenebb lakosságát lecsillapítani. Mi is lett volna, ha ezek a választók, mondjuk a kommunistákhoz pártolnak át? Isten őrizz, még belegondolni is szörnyű! Lafontaine úr nevét adta a Baloldali Pártnak, ezzel megváltotta nekik a jegyet a polgári klubba. Cserébe a párt lemondott az egykori kommunistaságának utolsó elemeiről is. Nem rossz üzlet, mi?

Nos, Lafontaine úr most amiatt aggódik, hogy Merkel és Sarkozy egymásnak ugrasztja a német és a francia munkásokat, és háború lesz. Mi a megoldás? „Eljött az idő, hogy átvegyük az ellenőrzést, hogy az emberek nagy többségének szükségletei és akarata érdekében cselekedjünk, és ezáltal az európai munkások érdekeit is képviseljük: a vagyon megosztása, a tisztességes nyugdíj jogának a védelme és növelése, a közszolgáltatás visszaszerzése, a bizonytalanság felszámolása, a szegénység és egyenlőtlenség elleni könyörtelen harc és az ökológiai átmenet." Ez Lafontaine úr receptje. Szó sincs arról, hogy valójában itt a német és a francia töke, hangsúlyozom, a tőke háborúskodása folyik. A németek abszolút uralomra törnek, a franciák pedig belemennek, mert ezt tartják a kisebbik rossznak. Lafontaine nem alternatívát, nem megoldást kínál Európa munkásainak, hanem a tőkés rabság más változatát. És minő kicsi a világ! A tőkés rabság szocdcmcs változatát ki más hirdeti honlapján, mint a Munkáspárt 2006, élén Vajnai úrral.

Megoldás másutt van! A megoldás nem a népszavazás, mivel a töke soha sem fogja engedni, hogy a kapitalizmus lényegét népszavazáson változtassák meg. A megoldás nem az egyezkedés, nem a lobbizás. A megoldás a töke elleni következetes harc. A megoldás az új közösségi társadalom megteremtése.

Balszemmel 265.

Ülök a fán

Mit csinálsz mostanság? - kérdeztem olasz barátomat, akivel a kommunista és munkáspártok athéni találkozóján futottam össze. A közelmúltban került az olasz kommunisták vezetésébe. Ülök a fán! Tessék? - mondtam egy pillanatra elbizonytalanodva. Aztán eszembe jutott a régi vicc, amit - hasonló korúak lévén - mindketten ismerünk. 

Egy ember megy az úton, és észreveszi a barátját, aki egy fa tetején ül. Te mit csinálsz a fán? - kérdezi. Ez az új munkám. Nézem, hogy mikor győz a szocializmus! - hangzik a válasz. És mit fizetnek érte? Száz rubelt. Hát az nem sok! Tényleg nem sok, de örökös állás. 

Nos, barátom is ül a fán, és nézi, közeledik-e már a szocializmus. Tudod, az a vicc, hogy ez ma már nem is olyan vicc. A tőkés rendszer, mint a társadalom szervezésének egy modellje, kimeríti lehetőségeit. Az eddigi korok megbirkóztak az emberiség egyik legalapvetőbb igényével, munkát adtak az embereknek. A feudális rendszer több ember hatékonyabb foglalkoztatását oldotta meg, mint a rabszolgaság. A kapitalizmus kezdetben több embernek adott munkát, mint a feudalizmus, és ráadásul hatékonyabban foglalkoztatta őket. A mai kapitalizmus nem tudja ellátni munkával az embereket. Kísérlet, persze, sok van, nem egyszer értelmetlen munkával helyettesítik az értelmes emberi tevékenységét, de milliók és milliók érzik úgy, hogy hiába születtek erre a földre, nem kellenek, fölöslegesek. És amikor a dolgozók tömegei rádöbbennek erre az igazságra, akkor elkezdik keresni a társadalmi együttélés új modelljeit. Úgy, hogy a fáról már látni, hogy közeledik a szocializmus. Lassan, de közeledik. 

Szolidaritás

Az athéni acélüzem sztrájkoló munkásai egy életre szóló élményt jelentettek nekem. Több mint két hónapja mondtak nemet munkaadóiknak, magyarul a tőkéseknek. És tartják magukat. Pedig a sztrájk nem egyszerű dolog. A szakszervezetnek meg kellett győznie a munkásokat, hogy a céljaikat csak akkor érik el, ha ehhez a fegyverhez nyúlnak. Az athéni acélmunkások nem gazdagok. Meddig tudnak fizetés nélkül élni? A rezsit, a számlákat fizetni kell ilyenkor is, és a gyerek is jár az iskolába. A szakszervezeti tag számíthat a sztrájkalapra, ami nem sok, de van. De aztán? És ekkor jön az, amiből Görögországban sok van, Magyarországon viszont fájdalmasan kevés: a SZOLIDARITÁS. A munkások kisegítik azokat, akiknek kevesebb tartalékuk van. A többi szakszervezet juttat valamit a saját sztrájkalapjából. Szolidaritásból és érdekből is, hiszen tudják: ha győznek az acélmunkások, könnyebb lesz a vasutasoknak is, a bányászoknak is, mindenkinek. A nőszervezetek ruhát, élelmiszert gyűjtenek a sztrájkolóknak és családjaiknak. 

Szolidaritásból és érdekből is. Ők felismerték azt, amit mi Magyarországon nem akarunk felismerni. A tőke ellen nem lehet sikeresen harcolni külön-külön, csak együtt. Az acélmunkások között nincs sok kommunista. De amikor a kommunisták szervezeteikkel odamentek, röplapot osztogattak, agitáltak, nem zavarták el őket, nem hívtak rendőrt, hanem megbeszélték, mit tudnak tenni együtt. Szolidaritásból és érdekből is. Az acélgyári munkás hangja ugyanis nem hallatszik el a görög parlamentig, de a kommunista képviselők úgy felerősítik ezt a hangot, hogy csak úgy zeng bele a parlament. Egy gyári szakszervezet nem tud átütő akciót szervezni, de a kommunisták befolyása alatt álló konföderáció, a PAME már igen. A gyár falára nagybetűvel írták ki: szolidaritás. Ez valódi munkásszolidaritás. Nem pedig politikai karrierre vágyó és a saját társaikat manipulálni kész aktivisták szólama, mint ahogyan ez nálunk történik. Nekünk is vissza kell adni a szolidaritás igazi, munkás - és dolgozói tartalmát. A szolidaritás nem azt jelenti, hogy partneri viszonyt keresünk a tőkés kormánnyal és a tőkés munkaadókkal, hanem azt, hogy küzdünk a tőke ellen. Nem egyéni menekülési utakat keresünk, hanem a közös harcot, mert ez és csak ez kecsegtet sikerrel. 

Fiatalok

Fiatalokkal is találkoztam Athénban. Kommunista fiatalokkal. Az életük, gondjaik és örömeik nagyjából olyanok, mint magyar kortársaiké. Őket is fenyegeti a munkanélküliség, a pénztelenség, a családalapítás bizonytalanságai. De hisznek abban, hogy a tőkés társadalom gondjait meg lehet oldani, de csak egy módon: ha legyőzzük a tőkéseket. A görög iíjúkommunisták a párt iskoláin tanulják meg, hogy mi is az az osztályharc, és a helyi szervezetekben gyakorolják. Plakátot készítenek, az erősebbje részt vesz a rendfenntartó brigádokban, szervezik társaikat a tüntetésekre. Énekelnek, ismerik a munkásmozgalom dalait, és hozzáteszik a maiakat. Mozgósító jelszavakat találnak ki, és azokat jó hangosan skandálják. Fegyelmezettek, mert tudják, hogy az, amit vállaltak, csak fegyelmezett munkával érhető el. Tudják, hogy az ifjúsági szervezet nem játék, nem szórakozás, hanem harc. Harc az ő jövőjükért. Sok ezren vannak.

Balszemmel 264.

Lajos bá, nem várunk vissza!

Bevallom őszintén, hogy Bokros Lajos nem tartozik a kedvenceim közé, vagy ahogyan manapság mondják, Lajos bá' nekem nem jön be. Nem a bajusza miatt. Bokros a liberális gazdaságpolitika legmarkánsabb képviselője. Ez a gondom vele. Mi a bűne? Nos, a „piac mindent elrendez" szemlélet húsz év alatt tönkre tette Magyarországot, tökéletesen kiszolgáltatta a nemzetközi tőkés köröknek. Bokros miniszterként, politikusként ennek a végzetesen káros, bűnös, áruló politikának volt egyik vezéralakja. Manapság az Európai Parlament képviselőjeként tölti napjait. Jó fizetés, business osztály a repülőn, diplomata útlevél, meg más „apróságok", amelyekkel a polgári demokrácia elkényezteti hű szolgáit. Úgy, hogy aligha értheti meg a magyar emberek többségének, mondjuk kilencmillió embernek a gondjait. Most mégis előadta „nemzetmentő" ötleteit. Látszólag a szegényekért aggódik. Vissza kell térni a progresszív személyi jövedelemadóra, mondja jó hangosan. De aztán világossá válnak igazi szándékai. Államosítás helyett privatizáció, társadalmi gondoskodás helyett piaci elvű svéd nyugdíjmodell, tandíj az iskolákban. Ja és persze, meg kell szüntetni a bankokra kivetett különadót. Bokros azt megelőzően szólalt meg, hogy elkezdődtek volna az IMF-fel való tárgyalások. Bokros úr a legliberálisabb kapitalizmust akarja visszahozni, amely még kegyetlenebb, mint a mai. Szóval, nem várjuk vissza. Maradjon ott, ahol van!

Marad-e az euró?

Az elmúlt évszázadokban Európa állapotát döntően a német-francia viszony határozta meg. Németország többször indított háborút a franciák ellen, ami a dolgok természete miatt világháborúba torkollott. Kétszer is. A világháborúk levezetik a tőkés rendszer belső feszültségeit, de újabb konfliktusokat is szülnek. 1945 után a tőke vezető körei úgy döntöttek, hogy ideje abbahagyni a német-francia vetélkedést. Szülessen egy új Európa, ahol ugyan nyilvánvaló a német dominancia, de tiszteletben tartják egymás érdekeit. Lényegében erre az elvre épült a Közös Piac, az Európai Gazdasági Közösség, és mostanság az Európai Unió. Mi a helyzet most? Nos, Németország vitathatatlanul, minden gondja ellenére a Number One Európában. Nem kell törődnie német-francia egyensúllyal, ő a legerősebb. Ez nagyjából azt jelenti, hogy Németország a legerősebb gazdasággal rendelkezik, rajta és csak rajta keresztül megy az orosz földgáz az EU más országaiba, szava döntő az EU-ban. Ez a rendszer nem igen tetszik a franciáknak, olaszoknak és másoknak. Az euró a németek által uralt integráció pénzügyi kifejezése. Ha lemondanak az euróról, megkérdőjelezik a németek vezette EU létét is. A tét tehát nem kicsi. Meg lehet-e tenni? Elvileg igen. A gyakorlatban az európai kapitalizmus kerül veszélybe. A dolgozó tömegek, amelyet eddig sem kérdeztek meg, viszont sokat szenvedtek a tőkés megszorításoktól, bizonyosan radikális választ adnának. Az euró sorsa, akarják, ha nem, jelentős mértékben az utcán dől el. Nos, tényleg akarjuk a szegénységünket megpecsételő eurót?

Kádár János és a lift

Tudom, hogy most sokan meghökkenek. Hogy lehet egy lapon említeni a magyar munkásmozgalom legendás vezetőjét és a Baross utcai liftet? Nos, a Munkáspárt jelenlegi székháza a kádári időszakban, az 1960-es évek végén épült. Az MSZMP első számú vezetője is bábáskodott a projekt felett, ami akkoriban nem volt kis teljesítmény. Kádár valamivel később részt is vett az akkori VIII. kerületi Pártbizottság ünnepi ülésén, a mai Baross utca első emeleti nagytermében. Tetszett neki a Lenin-mozaik, ami nekünk is tetszik, de egy valamit hiányolt. Elvtársak, innen hiányzik valami! — többeknek megfagyott a vér az erejükben. Pedig nem sok hiányzott, csak egy óra. Mindig tudnunk kell, hány óra van! - mondta Kádár, és gyorsan küldött is egy faliórát. Manapság óra is van, de ennek ellenére elveszítjük időérzékünket. Úgy gondoljuk, hogy a párt magától létezik, nem kell a mi támogatásunk. A valóság az, hogy 2011-ben a Munkáspártnak annyi pénze van, amennyit a tagság összead. Nem több, nem kevesebb. A Baross utcában egy hete nem működik a lift. Le kellene cserélni, mai áron javítása 1,8 millió forintot jelent, ebből valamivel több, mint 500 ezer a Munkáspárt részesedése. Ez a pénz hiányzik. Egész egyszerűen: nincs. Hiányzik azért, mert nem jön be ennyi a tagságtól. Pedig nem sok kellene! Ha minden párttag, mondjuk havi két és félezret áldozna saját kedvenc pártjára, minden gondunkat megoldanánk. Ezer forint A Szabadságra — ami nélkül, valljuk be őszintén, nem tudjuk, hogy mi is történik a pártban ezer forint a forradalmi központ fenntartására, és természetesen a tagdíj. Miért is nem tesszük?