Balszemmel 267.

Nem nevetünk

A mai ínséges világban sokan töltöttük az év utolsó napját a televízió előtt. Sok mindent lehetett csinálni. Rágcsálni a TV előtt a karácsonyi bejgli maradványait, belekóstolni a szomszédasszony kocsonyájába, jókat bosszankodni, szidni a színészeket, a politikusokat, meg egymást. Egy dolgot speciel nem lehetett tenni: nevetni. Az M1, azaz a fő állami televízió műsora inkább hasonlított egy húsvéti misére, mintsem egy szilveszteri kabaréra. Volt itt minden, magyar himnusz, székely himnusz, szózat, csak humor nem. A szocliberális tábor az ATV Sas-kabaréjában élte ki magát. Humornak álcázták ízetlen tréfáikat, a kormánypolitika útszéli bírálatát. A politikailag köztes csatornákon pedig valamilyen zavaros keverék volt Hofiból meg egyéb retrómüsorokból és a nagyon is mai igénytelenségből, tehetségtelenségből, provincializmusból. Szóval, nem nevettünk.

Egykor valóban lehetett nevetni szilveszterkor. Az emberi gyarlóságokon, a politikai élet csacskaságain, önmagunkon. A televízió, a rádió, a színészek igyekeztek mosolyt csalni az arcunkra. Tehetségesek voltak, tudtak nevettetni. De könnyedén nevettünk azért is, mert ha voltak is gondjaink, biztosak voltunk benne, hogy az újévben igy vagy úgy, de megoldódnak. Mostanság nem nevetünk szilveszterkor. Biztosan tudjuk, hogy az életünk január elsején sem lesz jobb. S bármit is ígérjenek a parlamenti pártok, a kormányok, senki sem lóg segíteni.

Szocliberális feljelentés

Te, ezek nem változnak, régen Moszkvában jelentették fel ellenfeleiket, most meg Washingtonban és Brüsszelben! Régi ismerősöm mondta ezt nekem a szocliberális értelmiség egyik felkapott személyiségéről. Ismerősöm pár éve még a budapesti Orosz Kulturális Intézet igazgatója volt, de a szovjet időkben ott dolgozott, ahova az ilyen feljelentések befutottak. Megvolt a véleménye a magyar értelmiségről. Miről jutott ez eszembe? Nos, karácsony előtt a Népszabadság közölte le az amerikai külügyminiszter levelét, amelyben nem kevesebbet kér a magyar miniszterelnöktől, minthogy változtassa meg a magyar törvényeket az amerikaiak szája-íze szerint. A Népszabadság szinte élvezkedett, a mögötte álló szocliberális köröket egyáltalán nem zavarja, hogy az amerikaiak otromba módon beavatkoznak belügyeinkbe. Sőt, büszkék arra, hogy amerikai barátaik őket támogatják.

Amerika erős, befolyásos ország. Sokféle amerikai szervezet működik kis hazánkban, a nagykövetségtől kezdve a CIA, az FBI, a Pentagon képviseleten át az üzleti világig. A fó erejük azonban nem ebben van. A tőlük jövő külső impulzusok mérgezöek. dc még nem halálosak. Csakhogy a mérget az amerikaiak szocliberális barátai egyenesen a magyar társadalom vérkeringésébe juttatják. Tévedés azt hinni, hogy Magyarországnak tesz jót az, aki egy külföldi hatalomhoz rohan honfitársait feljelentgetni. A csatákat itthon kell megvívni, a saját népünket kell meggyőzni, nem más országok közvéleményét. Árulás ez is. Saját értékeinket áruljuk el. Önbecsülésünket adjuk fel. Magunk állítjuk ki a szegénységi bizonyítványunkat.

Szeretném leszögezni, hogy az Orbán-kormány tőkés kormány, s mint ilyet, nem védem. Dc becsületükre legyen mondva, a nemzeti érdek képviselete számukra nem merül ki abban, hogy újévkor eléneklik a Himnuszt, és előtte elszavalják a Szózatot. Jól vagy rosszul, ügyesen vagy ügyetlenül, de megkísérelnek ellensúlyokat találni az egyoldalú amerikai függösséggcl szemben. A szocliberális tábor meghajol az Egyesült Államok, az IMF előtt. A Tom Lantosok világa ez, ahol nincs magyar érdek, csak valamilyen globalista, világpolgári érdek.

Nemzeti provincializmus

Provinciálisak vagyunk, műveletlenek, dc nagyképűek. Az észak-koreai vezető, Kim Dzsong Il halálakor felhívott az egyik internetes újság munkatársa. Maga találkozott vele, mesélje el, mi ott a helyzet? - kérdezte. Nézze, válaszoltam, sajnos, nem találkoztunk. Biztos? Biztos, erre azért emlékeznék. De a KNDK számos felső vezetőjét személyesen ismerem, többször voltam ott, mint bárki: a magyar politikusok közül, szívesen elmondom, hogy mi is a valóság. Az nem kell! - mondta a tudatlan emberek magabiztosságával, és letette a telefont. Én nem szólhattam, viszont olyanok adtak hosszú nyilatkozatokat, cáfolhatatlan értékeléseket, akik soha sem jártak Észak-Koreában, s tudatlanságuknál csak kommunista-utálatuk a nagyobb.

A magyar diplomácia „ismét kitett magáért". A külügyminisztérium a bécsi magyar nagykövetség alacsonyrangú munkatársát küldte el a megemlékezésre. Összehasolításképp mondom el, hogy az osztrák köztársasági elnök elküldte az elnöki iroda képviselőjét, az osztrák külügy pedig a területileg illetékes főosztály vezetőjét. Nem sok, de sokkal több, mint amit Magyarország tett. Ők sem kedvelik a koreai rendszert, de tudják, hogy az utcán nem illik köpködni. A diplomáciában pláne nem.